Az 1800-as évek derekán a bécsi egyetemen két kiváló diák szívta magába a természettudományos ismereteket: az osztrák Anton Kerner és a késmárki születésű Jermy Gusztáv. Csaknem egyidősek voltak, alig néhány hónap volt közöttük a korkülönbség. Így az egyetemen feltétlenül találkoztak.

Az egyetem elvégzése után mindketten Budára jöttek. Anton Kerner a budai főreáliskola tanára lett, Jermy Gusztáv pedig Budaméren nevelősködött.

Gimnáziumunk történetében jelentős esemény volt Jermy 1858-as Kisújszállásra érkezése. Nagy Lászlót váltva két évig gimnáziumunk igazgatója lett. Iskolánktól 1863. augusztus 16-án megvált és Iglóra távozott. Az iglói gimnáziumtól 16 és fél évi szolgálat után megvált, lemondva tanári állásáról az Abaúj megyei Gagybátorba költözik. Itt azonban mint gazdálkodó nem boldogult, s rövid idő múlva kivándorolt Amerikába. Rokonáltól, Jermy Tibor akadémikustól tudjuk, hogy San Antonioban telepedett le, ahol múzeumot alapított.

Kisújszállási munkálkodásának emlékét az általa megalapított Jermy Gusztáv természetrajzi szertár és múzeum őrzi.

Anton Kerner útja más irányba vezetett. Korának legkiválóbb tudósainak körében Innsbrukban lett egyetemi tanár. Itt vált a 20. század egyik legnagyobb formátumú kutatójává, egyben a magyar növény-földrajz úttörőjévé. Hiába született Mauternben, Krems mellett, a Duna virágos völgyében, az Alpok hegyeinek bűvöletében, figyelme mégis a Nagy Magyar Alföld felé terelődött. Alföldi útja során 1856-60 között olyan tapasztalatokat szerzett, hogy elsőként rajzolja meg az Alföld hiteles növénytani képét.

Az Erdészettörténeti Közlemények LXII. száma 2004-ben jelentette meg Anton Kerner útirajzát A magyar Alföld általános jellemzése címmel. A leghitelesebb tanú, Kerner tanítványa, Degen Árpád így írt erről a munkáról: „Ez a bájos, költői ihletettségtől átlengett mű csupa üdeség, eredeti közvetlenség valóban egy fennkölt, a természet szépségeinek befogadására fogékony költői lélek megnyilatkozása”.

Részlet Anton Kerner útirajzából:

„Szép májusi reggel volt, amikor Kisújszállásról elindultam, hogy a Hortobágyra utazzam, amit a magyar népdalok, mint a puszták eszményképét magasztalják.

Két virgonc ló húzta szekerünkön végiggördültünk a város széles utcáján, az akácfasor árnyékában. A házak körül ültetett akácfák virágtól terhes ágai ráhajoltak a szerény nádfedelekre. Az édes illat kétszeresen üdítve töltötte be a levegőt, és a laza lombok résein keresztül csak imitt-amott lopakodott be egy-egy pillanatra a ragyogó tavaszi ég.

Csakhamar magunk mögött hagytuk az akácillatot, az árnyékot, a várost, az előtte sorakozó szélmalmokat, és elibünk tárult a maga nagyságában és teljes egyhangúságában a síkság. Néhány gémeskút, fehérlő templomtorony a látóhatáron, egy-két magányos tanya azok a támpontok, melyeken a körbefürkésző szem megállapodhat.

A reggel csendjét csak kocsisunk lovait biztató nógatása törte meg időnként: „Csillag nye! Szikra, nye”, szólongatja nevükön őket. Erre azonban aligha volt szükség, mert a két élénk lovacska anélkül is vidáman és frissen poroszkált a sztyeppén át, mintha érezték volna, hogy ma még olyan helyeken fognak járni, ahol egykor mint pajkos csikók nyargalásztak. – A talajt pompás gyepszövedék borítja, amit csak itt-ott szakít meg egy-egy csoport buján növő bogáncs és néhány földig hajló, elnyomorodott kökénybokor. Ez az egyetlen vadon nőtt bokor, melyet az ember a naphosszat tartó utazás alatt lát, és a közép-magyar alföldi flórában a bokor és a faféleségeknek egyetlen képviselője. Az akácot, a tölgyeket és valószínűleg a fűzeket is az ember telepítette be, természetes erdőt csak akkor látni, ha az Alföld széléhez és a környező dombláncolathoz közeledünk.

Útközben egy olyan, több hold nagyságú területre bukkantunk, amelyet teljesen beborított a magasra nőtt csalán. Ez a jelenség arra enged következtetni, hogy itt egy régen felhagyott emberi település helye lehet, mert az ősi puszta növényvilágában a csalán idegen, és az olyan növények közé tartozik, melyek mindenhova követik az embert, ahová az csak letelepedik. Némi kérdezősködés után kiderült, hogy ott közel kétszáz esztendeje Mária-laka állott, ama három falu egyike, melyből a mai Kisújszállás kiépült. Különben a csalánerdőn kívül a falunak semmi nyoma nem maradt, amin nem is lehet csodálkozni, mert mérföldekre sem lehet követ találni, s az elhagyott házak földből döngölt falait az esők és viharok a földdel tették egyenlővé. A nap már magasan járt az égen, amikor egy bevágás szélére értünk, melynek mélységéből a nádas és a sások között megcsillant a Berettyó víztükre.

Gyorsan leszálltam a szekérről, átcsúsztam a magas kákáson a part felé, és hamarosan egy formás tőkésrécét ejtettem zsákmányul. A szekérhez visszatérve a puskámat újra akartam tölteni, de leírhatatlan bánatomra felfedeztem, hogy a vadásztáskámat a töltényekkel együtt Kisújszálláson felejtettem. Így hát nem maradt más hátra, minthogy lemondjak a víziszárnyasok vadászatáról. De nagy lett az örömöm, mikor a legközelebbi tanyán, ahol pihenőt tartottunk, egy legény vállalkozott arra, hogy rögvest lóra ül, és a városban felejtett holmimat még estig meghozza a megjelölt éjjeli szállásunkra.

Amikor lentről, a Berettyó partjáról ismét felhágtunk a síkságra, és egy pillantást vetettem a vidékre, meglepetésemben felkiáltottam. Távoli tenger csillogó kék tükre feszült előttem, és valamelyik partján, a párás messzeségben, ott feküdt Püspökladány fehér falaival, karcsú, fehér tornyával a tiszta vízfelületről tükröződött vissza. Kocsisunk meghallván a látvány láttán felharsanó örömteli kiáltásomat, a közömbös ember nyugalmával, mint aki naponta kerül szembe ilyen látvánnyal, odaszólt: „Uram, amit ott lát, az a délibáb játéka” – majd ostora hegyével kelet felé bökött, és hozzátette: „arra nézzen csak, ha tetszik a játék.”

Ez a látvány óráról órára gyönyörűbb lett. A déli nap izzón sütött a fejünk felett, forró légfuvallat húzott el a talaj színén, a levegő vibrált körülöttünk, és a tenger csendes tükre hullámzó felületté vált a csillogó tündöklés végtelen kiterjedésében. Végül az erősödő szélben egyre inkább a felkorbácsolt tengerhez vált hasonlóvá. Ladány temploma egy keskeny, sötét földnyelvben, minta egy szigeten úszna, minta most nyelnék le a hullámok.

A nyugati horizonton egy templom is fényeskedett, ami – a kocsis szerint – borús hűvös időben innen nem látszik, de forró, tiszta napokon rendszeresen feltűnik. A különben oly sivár és szomorú síkságon átélt eme állandóan változó, csodás képek látványa szinte feledtette azt a nyomasztó hőséget, melynek ezen az árnyék nélküli terepen ki voltunk téve. Délután gyakran találkoztunk a Berettyó kis mellékágaival, és a Hortobágyon áthaladva számtalan szép szürkemarha gulyát és legelésző ménest láttunk. Utóbbiakból néha egy-egy kíváncsi csikó nyihogva futott hozzánk. Állandó visszatérő kép volt egy-egy magányos tanya a mellette álló gémeskúttal. A nap már lemenőben volt a nyugati látóhatár felett, a gyepen gördülő szekerünk már hosszú árnyékot vetett a pusztára, mely az alkonyban a leggyönyörűbb színekben pompázott, és úgy tűnt, mintha merő arannyal lenne leöntve.

A lemenő nap néhány utolsó sugara még átvillant a pusztán, majd alábukott a horizonton. A hatalmas síkság hirtelen egyhangúvá és színtelenné vált. A keleti égbolt ólomszürkébe burkolódzva vált el a földtől, míg a nyugati a legélénkebb színek skáláján pompázott: a mélyebb rétegekben izzó vörösen, a magasakban aranysárgán, és végül a zenit felé mély sötétkékbe veszett.

Szekerünk szinte hangtalanul haladt az éjszakai kvártélyunknak szolgáló tanya felé, mely már régebben megmutatkozott a látóhatáron elúszó rajzolatban. Több irányban pásztortüzek lobbantak fel, és a pusztán keresztül hűvös szél érkezett. A hold halványan világított az ólomszínű égből, és képe egy vízfelületről tükröződött vissza, melynek szélén a kocsisunk megállt. Megérkeztünk a Hortobágy-folyó partjára.

Házigazdánk, egy szálfaerős, komoly megjelenésű kunfi, markáns, szép arcvonásokkal, barátságosan fogadott bennünket. Felesége a bő vacsorával és hálóhelyünk elkészítésével foglalatoskodott. Bizony mindkettőre már nagyon rávágyott az egész napos utazásban elfáradt testünk. Időközben leszállt az éj, de még mindig nem érkezett meg a töltényekért visszaküldött legény. Mindazok a történetek, melyeket valaha is hallottam a magányos tanyákat éjszaka meglátogató betyárokról, most elevenen jutottak eszembe, és az ilyen kalandokról szóló ismereteim újabb elbeszélésekkel bővültek, melyeket a párolgó vacsora mellett, az asztal körül kialakult kis körünkben, színesen adtak elő. A nap fáradalmaitól hallottam útitársaim még mindig kalandokról szóló beszélgetését. Végre csend lett, és mély álomba merültem. Hirtelen lépteket véltem hallani az ajtó előtt. Szobánk ajtaja kinyílt, és a homályban látni véltem, hogy a szobába három hatalmas, kormos arcú fickó lépett be. Egy dupla lövés csattanására kiugrottam a szoba közepére, és az ágyam mellől önkéntelenül felkaptam az üres flintámat. A három betyár azonban eltűnt, az ajtó be volt zárva, és csak saját hangos szívdobogásomat hallottam. A házon kívülről pedig az útitársam hangját.

Néhány pillanat múlva mellette álltam, és elmesélte, hogy a töltényekért elküldött legény röviddel elalvásom után érkezett meg. Mivel nem akart felébreszteni, útitársam csendesen kiosont a szobából, és kiment a partra, ahol az akkor megérkezett legény elmesélte, hogy a Hortobágyon keresztül lovagolva, a házhoz közel, egy egész csapat nagyon szép vadkacsát látott, s ezekre tett két lövést. Éppen elhatároztam, hogy a három betyáromról beszéljek, amikor teljesen világos lett előttem, hogy a jelenetet felcsigázott fantáziám játszotta elém. Most ragadott csak meg a hortobágyi pusztára boruló csodálatos holdvilágos éj. A látóhatáron sejtelmes körvonal mentén találkozott az ég a földdel, csendes, derengő világosság terítette be a tájat, és lobogtak fel itt-ott rőt fénnyel a pásztortüzek. A holdfény a part szakadása szélén magányosan álló tanyánk fehér falát világította meg, amire rávetődött a közelben álló gémeskút árnyéka is. Lábunknál fekszik a Hortobágy sötét vízfelülete, melyről, mint egy fekete tükörből, ránk pillant a hold. Az egész látvány végtelen nyugalmat áraszt, és a csendet csak időnként töri meg egy-egy nyáj kolompja, vagy egy kutya dühös vonítása. Nem tudtam lemondani arról a gyönyörről, hogy ladikba ne szálljak, és egy rúddal a víztükörre ne toljam magam. Ezernyi fényecske villant fel a ladik siklása keltette hullámfodrokon. Mint zöldarany csillogtak a tavirózsák úszó levelei, és a part lengedező szittyói és nádszálai mélabúsan zizegtek. De a víztükör felett elhúzó hűvös, nedves szél nyomán tagjaimon hideg borzongás futott végig, figyelmeztetve, hogy térjek vissza az éjszakai szálláshelyemre. Álomképeimben befeketített ábrázatú rablók keveredtek a holdfényben a tavirózsák levelén himbálódzó, takaros vízitündérek alakjával…”

Folytathatnánk ezt a csodálatos útirajzot. E helyett azon töprengek, hogy hol szállhatott meg városunkban, ez a nagy tudós? Ki volt a vendéglátója? Találkozott-e Jermy Gusztávval? Ki lehetett a hajtója a tölténytáskáért visszalovagló fiatal? – és még megannyi kérdés önkéntelenül is felmerül az idézett útirajz kapcsán. Esetleg további kutatások adhatnának ezekre választ.

Még az is felmerülhet kérdésként, hogy mi lett volna abban az esetben, ha Jermy Gusztávot hívták volna meg a Monarchia valamelyik egyetemére és Kerner pedig maradt volna egy budai iskolában tanárnak. Jól tudom, a történelem ilyen kérdést nem ismer. Annyi bizonyos, hogy a véletleneknek döntő szerepe lehet az ember sorsának alakulásában.

Jó példa erre Kitaibel Pál élete is. Ennek az egyik legnagyobb polihisztorunknak is másként alalkul az élete, ha egy prágai főnemes nem veszi szárnyai alá. A 250 éve született, rendkívül sokoldalú tudós sorsának alakulását így jellemzi Jávorka Sándor „Waldtein pártfogása és meleg barátsága nélkül minden bizonnyal Kitaibel is a tanárok átlagsorsát élte volna.”

Mi azért legyünk büszkék gimnáziumunk egyik legnagyszerűbb tudós tanárára!

Dr. Tóth Albert
főiskolai tanár