Bevezetés

Selye János a 20. század orvostudományának egyik legjelentősebb, nemzetközileg is elismert magyar származású személyisége volt. Bécsben született 1907. január 26-án és a kanadai Montrealban hunyt el 1982. október 16-án. Édesanyja osztrák származású volt, míg magyar édesapja katonaorvosként szolgált a Monarchia hadseregében. A Selye famíliában az orvoslás tudománya generációkra nyúlik vissza, Selye János apai nagyapja és ükapja Vágselyén volt családorvos. Az édesapja, dr. Selye Hugó ezredorvosként előbb Bécsben teljesített szolgálatot, majd Komáromban folytatott magángyakorlatot, nyugdíjasként később Budapestre költözött, ahol felesége – a feljegyzések szerint – 1956-ban, a forradalom alatt golyótalálat következtében halt meg. Katonaorvos édesapját az első világháború után áthelyeztek Komáromba, így az ifjú Selye János középiskoláit az akkor még Magyarországhoz tartozó Komáromban végezte, majd a prágai egyetemen kezdett orvosi tanulmányokat, de később Párizs és Róma egyetemein is több évet tanult. Orvosi diplomáját 1929-ben a prágai német egyetemen szerezte, majd ugyanott vegyészetből is doktorált. Ezt követően – egy amerikai ösztöndíjnak köszönhetően – 1931-ben az USA-ba, majd Kanadába költözött, ahol a montreali angol McGill Egyetem biokémia- és a kísérleti orvostudomány professzora lett, később pedig az Université de Montréal francia egyetemen az Institut de Médecine et de Chirurgie Expérimentales kutatóintézet vezetésére kapott kinevezést. 1976-tól a stresszkutatással foglalkozó nemzetközi intézet elnöki tisztét is betöltötte. Orvosbiológiai és élettani kutatásai nemzetközi hírnevet hoztak számára, neve éveken át szerepelt a Nobel-díj bizottság előtt.

Selye János a stressz-elmélet megalkotásával szerzett világhírnevet, első jelentős közleménye a stresszről 1936-ban jelent meg a Nature, angol nyelvű természettudományi folyóiratban, majd munkái az 1960-as évek közepétől Magyarországon is rendre napvilágot láttak. A több nyelven is beszélő és alkotó tudós, közel félévszázados munkásságával igen termékeny életművet hagyott hátra. Több mint 1.700 tudományos cikket és 39 könyvet írt a stresszel kapcsolatban, és napjainkig több mint 300.000 tudományos cikkben idézték munkásságát. Saját visszaemlékezése szerint az élő szervezet alkalmazkodása a stresszhez csaknem négy évtizeden keresztül foglalkoztatta, és valóban – bár élete során, a kutatómunkában eltöltött fél évszázad alatt más témákban, így a cardiovasculáris betegségek, a szövetek elmeszesedése, az öregedés problémája, a gyulladás, a szteroid hormonok témakörében is maradandót alkotott –, mégis Selye János neve voltaképpen a stressz fogalmával forrt össze. A stressz-elmélet vezérfonala szinte valamennyi munkájában fellelhető, amelynek lényege, hogy valamennyi élőlény az őt ért fenyegetésekre általános vészreakcióval reagál, mozgósítva tartalékait és hormonális erőforrásait. A stressz pozitív megküzdést jelent, ugyanakkor tartós hatására kimerültség és számos pszichoszomatikus betegség léphet fel. A stressz tehát az élő szervezet nem-specifikus válasza bármilyen természetű megterhelésre. A stressz az élet természetszerű velejárója, az azt előidéző tényezők olyanok lehetnek, mint például a fizikai erőfeszítés, a megfeszített figyelem, a fájdalom, a betegség, a kudarc, az öröm, vagy a sikerélmény. Vagyis miként a felsorolásból is látszik, a stressz egyszerre jelenthet kellemetlen, de akár kellemes dolgot is, s kiváltói egyaránt lehetnek jó és rossz élmények. Jóllehet ezek a behatások bár különbözőek, mégis lényegileg azonos élettani, és ezzel párhuzamosan biokémiai változásokat hoznak létre az emberi szervezetben, így idegfeszültséget, gyorsult szívműködést, a vérnyomás-, és vércukorszint emelkedését okozhatják. Selye János munkáiban mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a stressz minden ember életének szükségszerű része, amit még alvás közben sem lehet elkerülni. A stressz-mentes állapot ugyanis a halállal egyenlő. Így megállapításai szerint maga a stressz nem szükségszerű rossz, hanem nélkülözhetetlen tényező az élet különböző káros hatásainak leküzdésében, az állandóan változó környezeti hatásokhoz való alkalmazkodásban. A túl erős, vagy többszörösen ismétlődő stressz azonban különböző betegségek okozójává válhat, mi több, súlyosan károsíthatja az immunrendszert és a központi idegrendszer működését is.

Selye Jánosnak a kutatás és a tanítás volt az élete. Munkatársai, tanítványai visszaemlékezései szerint Kanadában, a tudományos intézet vezetőjeként nem ritkán napi 12 órát dolgozott, és hétvégeken is sokszor bent volt munkahelyén. Kutatásai során állandóan tanítványokkal volt körülvéve, akiket bevezetett a tudományos munkába, az arra érdemeseket pedig segítette előrejutásukban. „Elfogadta és megértette mások érveit, de megvédte saját álláspontját, ha azok ellentétesek voltak vitapartneréivel. Nemcsak a beszélgetések közben tanított, hanem az „Álomtól a felfedezésig” című könyvével is, melyben leírta a kutatás csínját-bínját, módszertanát, szépségeit és buktatóit”. – írta egyik későbbi méltatója a professzorról.

Selye nemcsak művelte a tudományt, hanem közkinccsé is tudta tenni azt. „Különösen nagy hangsúlyt fektetett eredményeinek széleskörű megismertetésére, a tudományos ismeretterjesztésre. Az ilyen módon megfogalmazott, néha túl merész általánosításai sok kritikát váltottak ki tudományos körökben, ugyanakkor szinte felmérhetetlen az a pozitív hatás, amellyel fiatal kutatók ezreit indította el a tudományos pályán”. – írta a professzor munkásságáról Kopp Mária, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének vezetője, a professzor születésének századik évfordulója alkalmából megjelent munkájában. Ezt igazolja, hogy napjainkra a stressz a laikusok tömege által is használt fogalommá vált és lényegét mindenki érti anélkül, hogy tudományos részleteit ismerné. Műveiben közérthetően és olvasmányosan írt kutatási eredményeiről, ezért könyvei nem csupán az orvosi szakma, de a természettudományok iránt érdeklődő laikusok körében is nagy népszerűségnek örvendtek, és az 1970-es évekig Magyarországon is több kiadást megéltek.

Hajszolt, feszültségekkel terhes világunkban különös jelentőséget kapott a stressz-elmélet felfedezése. Egyrészt óriási lökést adott az orvostudománynak, másfelől a mindennapi életben is éppoly fontos szerepet játszik, mint a betegségek kialakításában és leküzdésében aktív, befolyásoló tényező. Selye János kutatásának eredményei nem maradtak a laboratórium falai között. A nagy műveltségű humanista tudós céltudatosan törekedett arra, hogy előadásaiban, írásaiban rávilágítson a stressz-elmélet ismeretéből következő gyakorlati vonatkozásokra. A stressz és a hétköznapi élet kapcsolatából kiindulva igyekezett életvezetési, „életművészeti” tanácsokat is adni. Bölcs intelmei, jó tanácsai elsősorban arra irányultak, hogy miként alkalmazkodhatnánk harmonikusabban a szervezet öngyógyító képességével a felgyorsult világ élet ritmusához.

Lázár György, a Szegedi Tudományegyetem Kórélettani Intézetének professzora 2007-ben, Selye János születésének centenáriuma alkalmából rövid írásban emlékezett vissza külföldi diákéveire és a tudóssal együtt töltött időszakra. Fiatal orvosként rendkívül nagy hatást gyakorolt rá a szülőföldjétől távol élő szakember kutatói, tudósi és tanári mentalitása. Jól példázza ezt az attitűdöt egyik személyes élménye is, amelyben a professzor szállóigévé vált kutatói hitvallása is megjelenik: „Bár Selye János magánbeszélgetései során, mind előadásaiban hangsúlyozta a véletlen szerepét kutatómunkájában, mégis élete mottójává az alábbiakat választotta, ami az Intézet bejárata fölött fogadta a látogatót, mintegy mementóként: ’Ha itt belépsz, jól vésd emlékezetedbe: Sem témád fontossága, sem műszereid teljesítménye, sem tudásod nagysága, sem terveid pontossága nem pótolhatják gondolataid eredetiségét és megfigyelésed élességét.’ Selye János kutatómunkájára pontosan a megfigyelés volt a jellemző, kivételes képességgel rendelkezett, hogy olyan nem várt jelenségre is felfigyeljen, ami mellett egy másik kutató elment volna, nem vett volna észre. És nagyon sokszor pont ezek a ’véletlenszerű’ megfigyelések alapul szolgáltak komoly, esetleg több évig tartó kutatómunkának.”. Ezt a kutatói alapállást – mint arról az itt közölt levelezés is tanúskodik – nemcsak mindennapi laboratóriumi munkája folyamán, hanem egyfajta iránymutatásként a következő tudós nemzedék nevelése, felkészítése során is lépten-nyomon hangoztatta.

A hazájától korán távolra került Selye János professzor élete végéig hűséges maradt szülőföldjéhez. Ez a forrásközlés is erre igyekszik rávilágítani. A Kanadában élő világhírű professzor és a fiatal kisújszállási gimnáziumi tanár több éves levelezése is ennek egyik tanúbizonysága. A közel négy évtizeddel ezelőtti, a Kádár-rendszer sajátos feltételei között zajló többéves levelezés során fény derül a jövőért felelősséget érző tudós etikus gondolkodására és az ifjú nemzedékbe vetett hitére. A szóban forgó levelezést közel négy évtized távlatából tekinthetnénk akár provinciális ügynek is. Pedig nem az. Történeti értékű kordokumentum, amely meggyőzően vall az igaz emberi értékekről, a tiszteletről, az emberi nagyságról.

Folytatás (PDF fájl letöltése)