Abádi Nagy Zoltán egyetemi tanár ünnepi beszéde 2010. október 23-án, Kisújszálláson

Kedves Kisújszállásiak! Tisztelt Ünneplő Közönség!

Személyes hangon kívánok szólni önökhöz, mert erre biztattak, akik felkértek. És mert ahogy dr. Szabó Lajos tanár úr a „Kisújszállási ’56” c. kiadványsorozat első számának első mondatában írta: „1956-ról nem tudok személyes emlékek, élmények nélkül szólni”. Én sem. Nem lehet.

Ennek megfelelően hadd kezdjem mindjárt azzal, hogy nem tartozom azok közé, akiket meghurcoltak, ütlegeltek, mint dr. Sípos István tiszteletes urat, vagy akik évekig börtönben raboskodtak, mint „a békás csoport” Imre Károlya. Azok közé sem, akiket állásaikból kirúgtak, a pályáról is eltiltottak. Kennyey Zoltán tanár urat kékre-zöldre verték, Katsányi Sándor tanár úrnak pedig 48 órán belül el kellett hagynia a várost 1957-ben, és 1989-ig sehol nem taníthatott – hogy csak a Móricz Zsigmond Gimnáziumnál maradjak, melynek akkor tanulója voltam. Mindezt igaz forradalmi kiállásukért. Az 1956-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás keményen megleckéztető formájában nekem is volt részem, de nem kellett szörnyűséges változatait elviselnem.

III. humán osztályos gimnazistaként azonban a kisújszállási diákság forradalmi bizottságának választott vezetője voltam. Úgy érzem, tehát, nemcsak jogomban állt elfogadni a mai alkalomra szóló megtisztelő felkérést, hanem egykori diáktársaim iránti kötelességem is. Azok iránti kötelességem, akik közül sokan a legtöbbet tették kockára akkor: a jövőjüket. Mert akit a mániákus megtorlás korszakában innen egyik napról a másikra eltávolítottak, és az ország összes iskolájából kitiltottak, örülhetett, ha ennyivel megúszta. Mint ahogy ritkán úszta meg ennyivel. Azt akarom mondani, hogy rajtam keresztül ‘56-os diákjait tiszteli meg a város a mai napon. Mert odafordul azokhoz, akiknek legjobbjai, bármelyik környező faluból vagy városból jöttek, helybeliek, kollégisták vagy naponta bejárók voltak, a város legjobbjaival együtt dobbanó szívvel fordultak szembe a totalitárius önkénnyel, a haladásnak és demokráciának hazudott paranoid és hisztérikus politikai tébollyal. Az 1956-os Móricz Zsigmond gimnázium egykori bátor tanárainak és diákjainak nevében is köszönöm ezért a megtiszteltetést, hogy ma itt szólhatok.

Azzal kezdtem, hogy személyes hangon kívánok szólni önökhöz. De mit jelent a személyesség ‘56-tal kapcsolatban? Különös kettőség, hogy míg a totalitárius diktatúra alapvetően elszemélytelenít, a normális emberi viszonyrendszereket is eltorzítja; általában nem tűri az egészséges társadalmi reflexű szuverén személyiséget, de a személyest sem (az uniformizált kommunista embernek lehetőleg egyénisége, pszichéje, lelke se legyen) – ugyanakkor mélységesen személyes sorsunkká válik, ahogyan legázol bennünket az elnyomó gépezet; személyes a közösségi fuldoklás, mert titokban szabad csak levegőt venni; és személyes élmény, amikor honfitársak millióival együtt fel lehet lélegezni.

És, bizony, milyen nagyon meg tud mámorosodni egy ország, amikor, reménytelenül fojtogatott helyzetben, hirtelen levegőhöz jut. Ez az, ami minden visszaemlékezésben megjelenik: annak izzó lelkesedésre gyújtó élménye, hogy együtt dobban meg az ország szíve, mert most lehetne végre lerázni a hazug és elvetemült diktatúrát, mely egy népnek (a térséget tekintve több népnek) hátraarcot parancsolva, kirabolta és sanyargatta az országot, kisajátította és lezüllesztette a morált. A kommunista terror ellen kelt föl a magyar nép, ezért volt ez forradalom. Több mint száz év elteltével, még mindig az 1848-as márciusi ifjak követeléseiért, például a szólásszabadságért, harcba szállva.  Nem véletlenül hasonlították sokan össze 1848-at és 1956-ot, ahogyan azt oly kiváló elemzőkészséggel Szabó Lajos tanár úr is tette. És, mint 1956. november 4-én kiderült, az 1848-as törekvések, több mint száz évvel később, még mindig kudarcra voltak ítélve.

Együtt dobban meg az ország szíve ’56-ban azért is, mert a végsőkig elkeseredett nép úgy érezte, most lehetne távozásra kényszeríteni azt a bizonyos külső erőt, a szovjet impériumot, melynek ágyúcsöveit a nemzet hátába nyomta a nagyhatalmi rendezés és a kommunista terror a II. világháború után. Ettől lett ’56 „szabadságharc” is. Ezért van az, hogy így helyes róla beszélni: „az 1956-os forradalom és szabadságharc”.

Igen, a személyes igazi terepe az emlékezés. De mit jelent az emlékezés ‘56-tal kapcsolatban? Épp most abból villantottam fel valamit, amit egységesen őriz a kollektív emlékezet. Amikor azokra a nagyszerű napokra emlékezünk, ne felejtsük viszont, hogy ’56 utóéletében mekkora szerephez jut a kollektív felejtés is. Utóbbit pedig, noha közösségi amnézia, mégis egyéni sorsszempontok vezérlik. Ennek megértéséhez hadd idézzek fel, vázlatosan, annyit a kisújszállási forradalmi eseményekből, amennyiben nekem is szerep jutott, és amennyiről azon kívül (itt-ott másoktól) tudok. Ezzel közelebb lépünk Kisújszálláshoz, a városhoz, mely ’56-os emlékeit olyan tiszteletet érdemlően őrzi. És közelebb lépünk a Móricz Zsigmond Gimnázium tanáraihoz és diákjaihoz, akiket a város a mai napon ezzel az emlékezéssel megtisztel (több esetben már, sajnos: akiknek az emlékét a város ma megtiszteli).

Tanári szemszögből Katsányi Sándor tanár úr már publikált egy tömör, visszatekintő összefoglalást, mely jelzetes eseménytörténet egyszersmind világos helyzetelemzés, tárgyilagos és egyben személyes. Nekem diáknézetből vannak emlékeim. Tanárainkkal kapcsolatos emlékek is, természetesen, általában is, konkrétan is.

Általában visszanézve, 45 éves tanári pályával a hátam mögött, az akkori tanári kar hatalmas teljesítményének tartom azt, ahogyan tanáraink eltakarták előlünk aktuálpolitikai meggyőződéseiket, ezzel önmagukat, de bennünket is védve a politikai „eltévelyedésre”, „kilengésekre” vadászó rendőrállam csapdáitól. Viszont csak annyit és csakis annyit pufogtattak a kötelező politikai szólamokból, amennyire szigorúan rákényszerítette őket az ideológiai túlélési stratégia. Ezzel valójában politikailag kifürkészhetetlenek maradtak a tanuló ifjúság számára. Ugyanakkor érezni lehetett azt a határozott és kemény értékrendet, tananyagban és tanári habitusban közvetített szellemet, mely biztos kézzel tartotta a helyes irányt azokban, akik erre a tananyagba burkolt üzenettöbbletre fogékonyak voltak. Így hát megkönnyebbüléssel hallottam, és akkori érzéseim igazolását láttam sok évvel később abban, hogy – az egyetlen Nádudvari Imre kivételével – Ari Sándor igazgató úr és a tanári kar egésze, ha eredménytelenül is, de kiállt Katsányi tanár úr mellett. Mély tisztelet fogott el annak hallatán, ami a mi diákszemünk láttára is zajlott (a már említett Katsányi és Kennyei tanár urak bátor magatartása), meg amit a tanulóifjúság alig vagy egyáltalán nem érzékelt, még a politikai színvallás napjaiban sem (például Borók Imre és Kárai Sándor tanár urak tevékenységét, és – mint a helyi MSZMP Intéző Bizottságának géppel írott eseményösszegzéséből évtizedek múltán előtűnik:  – Katsányi és Kennyei tanár urak mellett „aktív ellenállást és szervezkedést folytattak” még, „főleg” Fekete László, Jámbor István tanár urak, valamint Mester Mária tanárnő).

Az én diákszemszögű konkrét ’56-os tanáremlékem egytanáros. Aki az oly kiváló tantestület és sok kedves tanár között is a legnagyobb hatást gyakorolta rám, emberként is, magyartanárként is (rám, a leendő modern filológusra és irodalomtörténészre): Katsányi Sándor volt. ’56-os összefüggésben azonban arra gondolok, hogy a forradalmi diákbizottság vezetőjeként, a tanárok közül vele tartottam a kapcsolatot. Bölcs, nyugodt és megfontolt gondolkodás jellemezte ezekben a beszélgetésekben, mondhatni egyeztetésekben, és közvetlen, baráti hang.

Személyes történetemnek az a lényege, hogy a tanácsháza alagsori kihallgató helyiségében, engem is kihallgattak (falnak támasztott orral, a hátam mögött kézben csattogtatott gumibottal). Miért? Nyilvánvalóan azért, mert, néhány diáktársammal együtt, meglehetősen az előtérben tevékenykedtem. Nem igényelt nyomozást, hogy kiderítsék, kik a forradalmi bizottság tagjai, ki a vezetője, hiszen az egész iskola tudta.

Miért engedtek mégis haza, miért nem tanácsoltak el mégis az iskolából? Úgy gondolom, két okból: részben azért, amit tudtak; részben azért, amit nem tudtak rólam.

Mi az, amit tudtak? A megtorlás végül mintha a tüntetéses október 27-ei napnál és az aznapi csillagleverésnél húzta volna meg a diákok esetében a határt. És tudták, hogy azon a napon nem tartózkodtam Kisújszálláson. Ugyanis 27-e előtt egy vagy két nappal valakik csellel eltávolítottak a városból. Élénken emlékszem arra, ahogyan Katsányi tanár úrral a lehetséges gimnáziumi kivonulást, tüntetést latolgatjuk. Aztán megjelenik a városban apám Abádszalókról, hogy azonnal haza kell mennem, mert haldoklik a nagymamám. Abádszalókra hazaérve derült ki, hogy ez nem volt igaz. Föltételezhetően két ok vezérelte az iskolát vagy a kollégiumot, amikor apámat behívta, és arra kérte, valamilyen ürüggyel vigyen haza. „Menteni” akartak engem, mert úgy gondolták, így is elég mélyen „másztam bele” valamibe, amiből nagyon komoly baj lehet. Másfelől: valamelyest fékezhetőnek tarthatták a diákság körében megindult folyamatokat eltávolításom révén. Ha valakiket utóbbi gondolat vezérelt volna, nagyot tévedtek, mert túlértékelték az én szerepemet. A tanári kar és a diákok együttesen kivonultak az utcára. Katsányi tanár úr visszatekintéséből tudjuk, hogy ez rendezett sorokban, méltóságteljesen történt. A 48-as emlékműnél Lómen Endre elszavalta a Nemzeti dalt (izgalmában, Illés István barátomtól tudom, egy versszakot kifelejtve), és néhány tanuló a szovjet emlékműről leverte a vörös csillagot. Akiknek aztán ezért a napért kegyetlen megtorlásban volt része, azok, többek között, ahogy azt Szabó Lajos tanár úr megírta: Bakondi János, Baunok Árpád, Lómen Endre, Sípos Töhötöm.

Ha a nyomozók nyilvánvalóan tudták rólam, hogy ezen a napon nem voltam a városban, mi az, amit nem tudtak, és ha tudták volna, a legsúlyosabb megtorlásban részesülök? A forradalmi diákbizottsággal mi is pontokban szövegeztük meg követeléseinket, és ezeket – minthogy a karcagi forradalmi diákbizottságnak nyomtatási lehetősége is volt – én vittem át, a kollégiumból mintegy elszökve, teherautó-stoppal Karcagra, és adtam át a karcagiaknak, akik a követelések kinyomtatását megígérték. Ekkor azonban már közel voltunk november 4-éhez, a kinyomtatott röplapot sohasem láttam.

És az egész azért mégsem volt ilyen egyszerű (habár talán ez így önmagában sem túlságosan egyszerű, napi szinten pedig sok más tevékenység van mögötte), „a léc még így is rezgett”, ahogy mondani szokás. A megtorlás része volt, hogy az iskolának előírták: nyilvánosan, az iskola színe előtt meg kellett szégyenítenie bennünket. És be kellett lépnünk a KISz-be. Ez volt a gimnáziumból való kicsapatás megúszásának feltétele. Beléptünk, mert ugyan fenyítő, mégis formális színjáték volt; nem kellett senkihez és semmihez semmiféle hűségnyilatkozatot tennünk; soha nem vártak el tőlünk a KISz-ben semmiféle munkát. És a tét óriási volt. Olyan háttérrel nem rendelkeztünk, hogy az egyházi iskola alternatív megoldás lehetett volna. Az iskolából való eltávolítás, melyben néhány iskolatársunknak eleve része volt, azt jelentette volna, hogy örökre elvágják előttünk a tanulás útját. Mi tanulni akartunk. Ahogy Sütő András mondja: „a fű lehajlik fiam, és megmarad fiam”.

De még ezzel sem volt vége. Belém költözött az állandó belső rettegés attól, hogy a karcagiak mégiscsak kinyomtatták a röplapot, és előkerül. Akkor aztán a helyzet menthetetlen lesz. Nem a fizikai bántalmazástól féltem, hanem attól, hogy nem tanulhatok tovább, az ország összes iskolájából kitiltanak. Máig nem tudom, tehát, hogy Karcagon kinyomtatták-e a kisúji diákok követeléseit tartalmazó röplapot. Ha megtörtént volna, és valakinek van belőle, nagy örömet okozna vele, ha kaphatnék róla legalább egy fénymásolatot. (Nem a november 4-e után terjesztett kézírásos diákröplapokról van szó.) De abban majdnem biztos vagyok, hogy a bizonytalan fenyegetettségérzet kiváltotta 1957-es belső rettegésnek, feltehetően az ázsiai influenzával kombinálódva, nem kis része lehetett abban, hogy 1958 tavaszán súlyos tüdővérzéssel vitt el Kisújszállásról a mentő, és két év kórház lett belőle.

Ne felejtsük az 1956 utáni következményes stresszhelyzetek gyakorta traumatizáló sorát sem. A rendőrségi egzecíroztatás, a kicsapatás damoklészi kardja és a gimnáziumi nyilvános megszégyenítés mellett íme néhány stresszhelyzet: Katsányi tanár úr mélységesen megrendítő búcsúja, amikor tanárnak is, diáknak is úgy kellett tennie, mintha semmit nem tudna arról, ami voltaképpen történt és történik (miközben mindenki nagyon jól tudja, és a könnyeivel küszködik); Urbán Ernő „író elvtársat” hozták az „ideológiailag eltévelyedett” osztály nyakára, hogy kenetteljes politikai hazugságokkal terelgessen minket a „jó irányba” (miközben kinyílik a zsebünkben a bicska); és éjszakánként nyitott kollégiumi ablakokból néztük a Budapest felé csörömpölő szovjet lánctalpas oszlopot (összeszorult szívvel) ; le kellett adnunk a rövid időre felvett második nyugati nyelvet (részemről a franciát), és újra oroszt kellett tanulnunk (miközben a legtöbb tanár, a legtöbb szülő, a legtöbb diák akkoriban nem vette komolyan ennek a nyelvnek a tanulását, sehol ebben az országban, már pusztán passzív ellenállásból sem).

Azt mondtam, személyes történetem is azt bizonyítja, hogy’56-tal kapcsolatban a személyes felejtésből kollektív felejtéssé összeálló felejtés ’56 utóéletének figyelmen kívül hagyhatatlan része. Igen, a túlélés feltétele volt, hogy minél előbb, minél tökéletesebben felejtsük el, ami történt; semmisítsük meg dokumentumait, nehogy rájuk akadjon valaki; ne tartsunk kapcsolatot a politikailag bajba jutottakkal, ezzel óvjuk magunkat is, őket is. Életkérdés volt. De legalábbis egzisztenciális.

Ráadásul ez nem egyszerűen felejtés, hanem akaratlagos felejtés. Én Abádszalókon ástam el a diákbizottság névsorát, a röplap kéziratát, a mi dokumentumainkat. Majd egyszer, megint a megtorlás rémséges eseteiről hallván, megkértem anyámat, vegye fel és semmisítse meg őket. Tegyük ehhez hozzá, hogy a több éves, nehéz egészségügyi kalamajka (a betegség és a kórház), majd az egyetem (ahol szintén célszerű volt rejtőzni, és nem felhívni arra a figyelmet, amiről tudtam, hogy benne van a titkos személyi anyagomban) – mindez felerősítette a felejtés folyamatát nálam. Ezért aztán ma se kérdezzék tőlem, kik is voltak a diákbizottság tagjai, miket is követeltünk egészen pontosan és hány pontban, kivel is találkoztam Karcagon, és így tovább. Mert szívesen megmondanám, de – Istenem, milyen szomorú – ma már fogalmam sincs.

Véleményem azért 1956-ról változatlanul van. Többször kikristályosítottam, és nem egyszer nyilvánosan is előadtam. Ezekből vett mozaikokkal hadd rakjak most ki, befejezésül, három dolgot önöknek: 1956-ra vonatkozó hitvallásomat, egy tisztelgő főhajtást egykori forradalmár tanáraim és diáktársaim előtt, és egy üzenetet a mai gimnázium ifjúságának.

A hitvallás – bár, tulajdonképpen, mind a három szegmens az lesz. Néhány évvel ezelőtt a Debreceni Egyetem felkért arra, hogy az 50. ötvenhatos évforduló emlékbizottságának elnökeként, Debrecen Várossal összehangolva, mi néhányan próbáljuk meg elképzelni, megtervezni a megemlékezés méltó formáit, tegyünk javaslatot ezekre. Első javaslatunk az emlékláng-felhívás volt. Igaz, az egyetemi szenátus és a város közgyűlése jóváhagyásával az egyetem rektora és a város polgármestere írta alá – de én szövegeztem, nekem ezért személyes. Engedjék meg, hogy idézzek belőle annyit, amennyiből kiderül, mit gondolok ’56-ról.

Legyen a forradalom emléklángjának meggyújtása egyetemes főhajtás

a magára hagyottan eltiport forradalom

hősiessége és mártíromsága előtt;

olyan forradalom és szabadságharc emléke előtt,

melynek fényét a totalitárius zsarnokság erői

1956. november 4-én ugyan brutálisan kioltották,

mégis,

máig ható erővel formálja valamennyiünk sorsát,

hiszen a folyamat, melyet elindított,

új pályára helyezte

a világtörténelmet.

A főhajtás – mely egykori tanáraimnak és diáktársaimnak szól. Hozzájuk az ötvenedik debreceni évfordulón elhangzott emléktábla-avató beszédem szavaival szólok. Elvégre, amikor ezeket a gondolatokat 2006. október 23-án, a Debreceni Egyetem főépületének III. emeleti kerengőjében az egykori, akkor még nem egységes debreceni egyetemek forradalmár oktatóinak és ifjúságának szántam, az én egykori kisújszállási bátor tanáraimra és diáktársaimra is gondoltam. Hajtsunk fejet, Kedves Kisújszállásiak, együtt, a kisúji ötvenhatosok előtt általában. Az alábbi gondolatokkal pedig a gimnázium egykori forradalmár tanárai és diákjai előtt különösen.

Legyen bár az értelem, az igazságszeretet és a szabadságvágy az Isten vagy az Anyatermészet adománya az emberben, az értelemnek van egy tulajdonsága: nem szabad megcsúfolni; az igazságszeretetnek és a szabadságvágynak pedig az, hogy nem lehet büntetlenül elfojtani. Ti, ötvennégy évvel ezelőtti tanáraink és diáktársaink, mindent hősiesen kockára téve, megmutattátok a diktatórikus-totalitárius hitványságnak, hogy valóban nem szabad, valóban nem lehet – az értelmet az értelmetlenség igájába fogni, a hazugságot igazságként ünnepeltetni, a rabságot szabadságként dicsőíttetni. A láng képes arra, hogy fényt árasszon, megtisztítson; és emlékezni tud; ám végzete az, hogy elfújható. Ahogyan ‘56 lángját is elfújta a kommunista diktatúra. Csakhogy a forradalom a tántoríthatatlanság gránitjával kövezte ki a legázoltak és eltiportak legjobbjainak szívét és lelkét. Innen van a legázoltak és eltiportak összetörhetetlensége, itt az a legnemesebb anyag, melyből az értelmes jövő utat építhet magának. A jelen és a jövő legjobbjainak lelkében megmaradtatok és megmaradtok a mi igazi tanárainknak és diáktársainknak – már csak azért is, mert az értelem, az igazságszeretet és a szabadságvágy minden új élettel újra megszületik; és a láng, ha százszor elfújják is, az ifjúság új nemzedékeiben újra meg újra fellobban.

Az 1956-os gimnáziumnak szóló főhajtást hadd toldjam meg egy kéréssel. Ha van történész, történelemtanár vagy doktori képzésben résztvevő történész PhD-s hallgató, aki meg kívánná kutatni az Móricz Zsigmond Gimnázium 1956-os szerepét, és fel tudná dolgozni, publikálná ennek történetét, Katsányi tanár úr nevében is mondhatom: szívesen segítenénk, a még élő szereplők és tanúk elérésében is.

És most, zárásként az üzenet a gimnázium mai tanulóinak, akiket iskolatársaimnak tekintek, hiszen egyazon alma mater nevelt, nevel minket, ha néhány évtizednyi különbséggel is. Hadd nyújtsak nekik kezet legszemélyesebb gondolataimmal, arra vonatkozóan, hogy mit jelenthet ma nekünk 1956, hogyan ünnepelhetjük ma, méltón az’56-os forradalmat és szabadságharcot. Az 50. évforduló előkészítésének napjaiban fogalmazódott meg bennem, versben. A 2006-ban Budapesten történtek, sajnos, hamarosan igazolták érzéseimet. Bár ne így lett volna.

Az ötvenedik ’56 elé

Legyen csak józan az ötvenedik.

Nem kell se „fujj!”, se tömjénezés.

Se köpködés, se mámor.

Az érdekel, kik voltunk akkor,

te meg én meg a magyar.

Ne még a függönyt!

Nézzünk a színpad mögé!

Az igazi kell, nem előadás:

csend-könyörgő jajj,

rendért zúgó zaj,

morált dübörgő robaj,

lesöpört nemzedék eltördelt keze,

páncélos férget eltipró heve,

csikorgó fogaknak semmije-mindene,

agyonvert néped fölemelt feje!

A színpad mögött

láthatod, gyere!

Legyen lelkünk a koszorú:

mert minket font ötvenhat

tanktörő keze,

jövőnknek ő lett a szeme.

Ha látunk vele

– te  meg én meg a magyar –,

az lesz ötvenhat

méltó ünnepe.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket.